A félkegyelmű Dosztojevszkij egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású regénye - ellentmondásos remekmű, amelynek nemcsak kritikai utóélete, hanem már születése sem volt mentes a szélsőségektől, a végletek közötti ingázás jellegzetesen dosztojevszkiji vonásától. A hitelezői elől külföldre menekült, adósságait szerencsejáték-függőséggel tetéző szerző ugyanis bevallottan nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint egy "tökéletes szépségű személyiség" ábrázolását.

A krisztusi vonásokkal felruházott címszereplő, miután éveket töltött egy svájci szanatóriumban, Pétervárra érkezik, ahol rögvest szerelmi, pénzügyi és politikai intrikák középpontjába kerül. A társasági életben esetlen, gyermekien naiv és jóságos Miskin herceg felbukkanása ideig-óráig felrázza heves érzelmek és önző érdekek mozgatta környezetét. Ám hiába hősünk minden tragikomikus igyekezete, még a hozzá legközelebb állók, vagyis a lobbanékony Rogozsin, valamint az ellenállhatatlanul gyönyörű, ámde kétes hírű Nasztaszja Filippovna sorsán sem képes javítani - hármójuk szövevényes viszonya végzetesnek bizonyul.

A félkegyelmű időtlen klasszikus az emberi természet mélyén rejlő kínzó kételyekről és szenvedélyekről... és a szépségről, amely talán, talán megválthatná a világot.
"Ezek a Karamazovok, Miskin hercegek, Raszkolnyikovok, ezek az ördöngösök, ezek a megszállottak nem azért lépnek elénk, hogy ezer oldalon át valamilyen különös, érdekes, tanulságos, felemelő vagy megríkató történetet elbeszéljenek; nem, Dosztojevszkij hősei örökké ezt a pillanatot készítik elő, mikor az ember megmutatja lényének eddig nem ismert, fel nem tárt mélységeit, mikor az ember a legmélyebb megalázottságból, szenvedésből, vagy gyalázatból fordítja arcát Istene felé."
Márai Sándor

"Egyebek között azon tűnődött el, hogy epileptikus állapotában csaknem közvetlenül a roham előtt (ha ébrenlétben jött rá a roham) volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyúlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be; mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden izgalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal."