A Szerb Antal által "romantikusnak" tartott Utas és holdvilág (1937) hőse, Mihály - az apja kereskedelmi cégénél dolgozó egykori bölcsész - nászútra indul Olaszországba, ám ott feltörnek benne kamaszkorának eltemetett, lezártnak hitt emlékei, s ő nászutasból magányos utassá, bujdosóvá válva a múlt és "igazi önmaga" nyomába ered. Történelmi vidékeken, észak-olasz kisvárosokban bolyong, mindvégig a "veszendőség-érzés", a halálvágy csillagzata alatt, míg Rómában szökésének utolsó stációjához nem érkezik. Az Utas és holdvilágot már megjelenésekor többen önvallomásként, kulcsműként olvasták, nem is alaptalanul: a regényvilág több eleme - hol szinte közvetlenül, hol kisebb-nagyobb áttételekkel - kapcsolatba hozható írójának valóságos- megélt és szellemi életrajzával. De a regény korhoz és egyénhez kötött vonatkozásain túl parabola is, hiszen Mihály sorsa a mindenkori olvasót örök kérdésekkel szembesíti: visszahozható-e, újraélhető-e mindaz, ami elmúlt? Van-e gyógyír az ifjúság utáni nosztalgiára? Összeegyeztethető-e az "élet és ábránd", a "hétköznap" és a "csoda"?